Az egyik többdiplomás, külföldet megjárt rezidens barátom harsányan jegyezte meg a minap: Orbán leinasozta őt. Nem elég, hogy méltatlan feltételekkel emelik 3-4-5-szörösére az orvosok fizetését, a miniszterelnök megalázza a rezidenseket, köztük őt is. Micsoda hallatlan skandallum ez! A beszélgetés során aztán elhangzott még sok olyan kifejezés, amelyet manapság a libsi ismerőseim -- a vita szeretetét tettetve -- megengednek maguknak. Mucsai, Balkán, nem-gondoltam-hogy-ennyire-buta-vagy, mészároslőrinc, tiborczistván, nemzethy stb. Szinte már fel sem veszem. De az, hogy szavakon kezdünk el lovagolni, mert másba úgy istenigazán nem tudunk belekötni, az egyszerre mutat lelki nyomorra, értelmiségi gőgre és kétségbeesésre egyaránt.

A miniszterelnök egyik minapi kijelentését, amelyben az orvosgyakornokokat inasoknak hívta, hisztérikusan fölkapta az ellenzéki sajtó. És hogy a kép kerek legyen, a rezidensszövetség is megnyilvánult, tiltakozva A SZÓ ellen, amely annyira megalázó, a Facebookon ilyenkor szokásos profilképbeállításokat pedig már szinte megemlítenem sem kell. Azon tűnődtem, hogy ha vajon a Telex nevű sosem-lesz-másik-index nem kapaszkodik bele ebbe a szóba, és Szabó Tímea harcikutyákat megszégyenítő vicsorgással nem áll bele maga is AZ ÜGYBE, vajon észre vette-e volna bárki is, hogy mi hangzott el. Valószínűleg nem. Az inas ugyanis nem negatív jelentésű szó, sőt. Ennek bizonyítására az alábbi nyelvszakmai ujjgyakorlatot mutatom be.

INAS. REZIDENS. GYAKORNOK. TANÁRSEGÉD.

Négy hasonló példa, amelyekből mégis csak az egyik hasonlatként való emlegetése lehet sértő. Egy átlagos Google-felhasználó szemével nézzük meg, mit lehet találni az interneten e szavak jelentéséről (ahol több jelentés volt fellelhető, a témánkhoz leginkább illőt választottam):

inas: Ipari tanuló; egy kereskedelmi vagy ipari szakmát tanuló fiú, (ritkán leány); tanonc.

rezidens: Az általános orvosi diploma megszerzése utáni 3-6 éven át tartó szakorvosképzésben résztvevő orvos. A fiatal rezidensek a több éves kihelyezett kórházi praxis során gyakorlati tapasztalatokat szereznek a különféle orvosi szakterületeken. Szinonimái: gyakornok, szakorvosjelölt

tanársegéd: <Egyetemi v. főiskolai tanszéken> a tanszemélyzetnek az adjunktusnál alacsonyabb beosztásban levő tagja, aki a professzor vezetésével kutató és gyak. előadói munkát is végez, kül. laboratóriumi, ill. szemináriumi gyakorlatot vezet. 

gyakornok: A gyakornokok a szakmai tanulási folyamatuk részeként vagy közvetlenül a végzettség megszerzése után munkát végeznek, gyakorlatot szereznek azon a területen, ahol el szeretnék indítani a karrierüket.

Ha valaki összeveti a fenti definíciókat, láthatja, hogy sok közös pontot találni bennük, de találni ugyanakkor eltéréseket is. A rezidenst orvosgyakornokként is emlegetik, de tanársegédek nemcsak az egyetemi oktatásban, hanem a gyakorlati orvosi munkában is résztvesznek. Az itt felsorolt mindegyik szójelentésben közös a gyakorlat és a gyakorlás jelentéstartalma, vagyis egy adott szakmában valamilyen jártassággal bíró, általában egy tapasztaltabb, idősebb szakember (professzor, mester, középvezető stb.) által felügyelt tevékenységben részt vevő emberekről beszélünk. A különbség talán annyi, hogy aki inas, annak még nem biztos, hogy van végzettség a kezében ("nincs papírja"), a tanársegéd, a (pl. cégnél dolgozó) gyakornok és a rezidens viszont jó eséllyel diplomás ember (de a gyakornoknál ez sem biztos), esetleg még PhD-tanulmányokat is folytat. Dehát szokták mondani, hogy a diploma csak az első lépés, igazából a valódi tanulás onnantól kezdődik. Ezt azért fontos leszögeznem, mert szinte már hallom is az értelmiségi gőggel átitatott ellenvetéseket, hogy dehát a rezidens is orvos, csak nem szakosodott; a tanársegéd is kutató és egyetemi oktató, csak még nincs PhD-ja stb. Persze, ez mind igaz. Én meg erre azt mondom, hogy az inas is mester valahol, csak még nincs meg a kellő tapasztalata. Na bumm.

Tehát ha a szavak jelentéstartalmát nézzük, olyan nagy különbség nincs: egy szakmailag még nem kész, önálló munkára valamilyen formában már képes, de mindent át nem látó szakemberről beszélünk, aki a tapasztaltabb följebbvalók gondjaira van bízva. Ennyinek a megértése lenne szükséges ahhoz, hogy ne lehessen hiszterizálni ezzel is a közvéleményt.

És persze van egy dolog, ami nyugtalanít. Fogalmam sincs, hogy mi járhat a fejükben azoknak, akik az inast negatív jelentéstartalommal ruházzak fel. Talán a lóti-futi, teddide-teddoda, jövök-megyek-pecsételek-teszek-veszek-intézkedek típusú csinovnyikkal azonosítják. Vagy egyszerűen csak lenézik az ipari szakmákban tanulók végzettségét, és őket ugyan ne hasonlítsák holmi koszos körmű kőművessegédekhez, asztalosinasokhoz vagy olvasztárokhoz? Kérdések, amikre persze senki nem ad választ. A rezidensszövetség is mit ír... Hogy negatívan értelmezhető szavakkal nem tanácsos operálni (haha), meg hogy az egészségügyben nincsenek inasok. Pedig az egész hisztériát ki lehetett volna kerülni, ha mindenki értené a hasonlatokat. Dehát ez van, így működik közvélemény hiszterizálása.

Az egyik egyetemi professzorom nagy bölcsen azt mondaná, (ahelyett, hogy lehülyézné ezt a sok barmot), hogy alacsony kontextusú kultúrában élünk, ahol minden szó lehet jó és rossz egyaránt, és lesznek alapvető szavak, amelyek megdöbbentő, de definícióra szorulnak majd (lásd Az anya nő, az apa férfi.). Mondjuk, aki meg akar sértődni, az meg is fog, főleg, ha ostoba politikusok adják a (diplomás (!)) emberek alá a lovat.

Uff, én beszéltem.

Szeptember 12-én élőben néztem, ahogyan az Európai Parlament megszavazza a Sargentini-jelentést. Az eredmény nem volt meglepő, borítékoltam volna az eredményt. Leginkább az döbbentett meg, ahogyan megalázták az országunkat. A miniszterelnök egy ilyen sorsdöntő pillanatban 7, azaz hét percet kapott, hogy fölszólalhasson, 2, azaz két percet kapott a viszontválaszra. Összesen 9 perc egy olyan vitában, ami egy 10 milliós ország sorsáról szól.

Önkéntelenül is eszembe jutottak azok a párhuzamok a XX. századból, amelyekre a történelem taníthatta volna meg a Európai Parlament képviselőit, ha nem lenne átmosva az agyuk valami teljesen érthetetlen, parttalan, értéket nem tartalmazó ideológiával, és ismernék a történelemtanítás és -tudás fogalmát.

Az I. világháborúnak 100 éve lett vége. És nem, Európa nem tanul az elődei hibájából, mert ugyanazokat a hibákat követi el újra és újra, csak talán most kisebb téttel, egy békésebb világban. Mi történt az I. világégés után?

Nos, a Magyarország ellen az elmúlt napokban (hetekben, hónapokban) lezajló lejáratással és strasbourgi komédiával szemben még a trianoni békediktátum idején is több idejük volt a delegáció tagjainak, hogy megvédjék az álláspontunkat. Teleki Pál 1920-as vörös térképéről az ország mostani lakosságának nagy része hallott, tudja, hogy létezett ilyen, és hogy gróf Apponyi Albert több nyelven is lemondhatta védőbeszédünket. Az ítélet persze már akkor is készen volt, de legalább a látszatot fönntartották, hogy igazságosan akarnak ítélni.

Egy ország megalázásának, méltósága semmibevételének (még akkor is, ha háborús bűnös volt!), súlyos következményei vannak. Egy ország, egy nép megbüntetése kontraproduktív, mert megerősíti a közösségi összetartást a közös ellenséggel szemben, ugyanakkor fölszítja az elégedetlenek hangját a társadalmon belül, és legitimálja a jogos revansot követelők szándékait. Bár az 1920-as és '30-as évek gazdaságilag is terhelt időszak volt, valami ilyesmiből nőtt ki egy Adolf Hitler az akkori Németországban. 

A legnagyobb blama pedig, hogy nem a magyar népet, hanem a magyar Kormányt bírálja a jelentés. Most komolyan, hülyék ezek? Ez legalább akkora bullshit, mint az egyház álszent magyarázata az azonos neműek kapcsolatának elutasítására: ők nem az embert, hanem a tettét, az életmódját bírálják. De most tényleg... Mi az ember, ha nem a tettei és nem az életmódja? Változásra persze képes, de minek tenné meg, ha természetes vonzalmait így tudja megélni? Ugyanúgy: mi egy kormány, ha nem az emberek akaratából megválasztott szerv, amely az egész országot képviseli? Ne hagyjuk már, hogy hülyére vegyenek minket.

És akkor akkor arról még nem is beszéltünk, hogy Magyarországot egy 68 (!), ismétlem: hatvannyolc oldalas jelentéssel küldték melegebb éghajlatra. Könyörgöm, egy BA-szakos szakdolgozat is hosszabb és tartalmasabb olykor, nem is beszélve az MA-szakon diplomázók 60--100 oldalas dolgozatairól. Miről beszélünk? Ez az egész egy kutyakomédia: buta emberek, buta módon, butaságokat csinálnak, és minket, mindannyiunkat hülyének néznek.

A legfájóbb pedig, hogy tapsolnak egy idióta kócbabának. Tapsolnak azok a hazaáruló magyar képviselők is, akik valószínűleg pontosan tudják, hogy mit tesznek: azt mondják, szeretik a hazájukat, de közben eláruljak azt, amikor jóváhagynak egy nemtelen, gyenge lábakon álló, bár kellőképpen felnagyított modern kori támadást, és számon kérik -- az egyébként nyilván nem hibátlan -- miniszterelnököt, és vigyorogva, önelégülten nyomják meg az IGEN gombot. A többi pogány, kommunista és fűrágó barom meg számon kéri rajtunk a keresztény hitelveket...

Mi történik veled, Európa?

Segítsetek, nem értem.

Nézem a mai tüntetés élő közvetítését. A vonulás állítólag kormányellenes. De milyen kormány? Április 8-án megszűnt az előző Orbány-kormány mandátuma, és azóta még nincs új kormány. Akkor ki ellen tüntetnek? Ja, hogy Orbán Viktor ellen. Az más. Akkor meg nem kormányellenes.

Az élő közvetítésben (a 444-et és az index.hu-t felváltva nézem) nyilatkozók egy "élhetőbb, demokratikus" országot szeretnének. Az élhetőbbel még egyet is értek, mert mindig van mit tenni az emberek jólétéért. De azért egy demokratikus választás után egy héttel azt mondani, hogy demokratikus országban szeretne élni valaki (mert most az -- ismétlem -- demokratikus választások után az megszűnt létezni), ráadásul mondják ezt akkor, amikor éppen a véleménynyilvánítás szabadságát és a szólásszabadságot gyakorolják... hát... számomra több, mint érthetetlen. Nem értem. Tényleg.

Azt most nem is kezdem el feszegetni, hogy az olyan gumifogalom, mint a demokrácia, valójában nem bír konkrét tartalommal. Feltehetően mindenkinek mást jelent, ráadásul egyetlen országban sem működik ugyanúgy. Elnöki rendszer, miniszterelnöki rendszer... Ki tudja, melyik a jobb, vagy a demokratikusabb?

Sokan pedig a magyar választási rendszerre dühösek, mert állítólag aránytalan. Csak úgy mondom, nem az, hanem egyszerűen a stabilitást szolgálja. Vajon az emberek akkor is tüntetnének a választási rendszer igazságtalansága ellen, hogyha az ellenzék bármelyik pártja nyert volna ekkora fölénnyel? Nyilván nem. A választási rendszerünknek van egy "rossz" tulajdonsága: a győztest segíti, hogy a Kormány és az Országgyűlés stabil felhatalmazással működjön, és ne álljon elő patthelyzet és hónapokig elhúzódó izzadságszagú tárgyaláskényszer stratégiai jelentőségű kérdésekben. Mint például az ország megvédése.

Csak a gyengébbek kedvéért: a Fidesz a listás szavazatok 50%-át szerezte meg. Csakhogy ezen kívül megnyert még 91 egyéni választókörzetet is. Tessék számolni, nem fog senkit csalódás érni. Egy kis segítség itt és itt is.

Ezek a tüntetők dühösek, mert veszítettek. Csalódottak. Csalódottak, és éppen ezért nem veszik észre, hogy több tízezer ember még nem a többség. A Békemenet egyébként valószínűleg több százezres résztvevőiről sem lehetett tudni, hogy ők-e a többség. Ezt nem lehet megmérni. Az összes közvéleménykutató hazudott. Humbug, junk, trash, szemét az egész, kukába a haszontalan pénznyelőkkel.

De legjobban akkor is az háborít fel, hogy hogyan képzelik azt, hogy 2,7 millió ember akaratát fölülírják? Biztos, hogy a Fideszre sem csak a 130-as IQ-jú emberek szavaztak, na de azok, akiket az állítólagos független média ez alatt a néhány perc alatt, amíg az élő közvetítést néztem, megszólaltatott, hát... felőlük az ország mehetne is a levesbe, mert két értelmes mondatot nem tudtak elmondani. Én az ilyen emberektől tartok. Akik még kifejezni sem tudják magukat. Az sokkal többet elárul az emberről, mint az, hogy hogyan tud zászló és transzparenst lengetni.

Mindegy is. Gyakoroljátok a demokratikus jogaitokat. Csak azt nem értem, hol van a megfontoltság és a bölcsesség? Vagy azok nem menők? 

Jó rég jártam erre.

Olyan időkben, amikor az embert saját magánéleti és szakmai kérdései gyötrik, kevesebbet tud foglalkozni azzal, ami tényleg érdekli: közéleti kérdésekkel. Értelmiségiként (legyen az bármilyen szakterület) fontosnak tartom, hogy beszéljünk arról, mit látunk, mit gondolunk, és feltegyük a megfelelő kérdéseket azok helyett is, akik esetleg erre nem alkalmasak, vagy valamilyen vélt, esetleg valós félelmük miatt nem mernek lépni. De egy dolog még ennél is fontosabb: a közgondolkodás alakítása. És Magyarországon mostanában (is) van mivel foglalkozni.

Tegnap este választás volt Hódmezővásárhelyen. Jó esélye lehetett volna a kormánypártoknak, hogy erőt demonstráljanak április 8-a előtt, de 57%-kal mégis az ellenzéki jelölt nyert. Meglepődtem, de egy vállrándítással elintéztem: ilyen a demokrácia. Aki ma fönt van, lehet lent is hamarosan, és ez csak a választópolgároktól függ. A szavazás titkos volt és egyenlő, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva, és győzött az, akire a legtöbben szavaztak, mert ez így van jól. Ilyen a demokrácia.

Tegnap este az "elnyomott" ellenzéki médiumok mintha megfeledkeztek volna arról, hogy igazából diktatúra van. Hogy nincsen szólásszabadság. Hogy bármit tesznek a választók, úgyis a kormánypárt nyert. Hogy csalnak a hatalmon lévők. Érdekes. De érdekes az is, hogy egyszer sem hangzott el egyik portálon sem, hogy arrogáns és szabadságfenyegető módon próbált volna meg valaki szavazatokat szerezni bármelyik szavazókör előtt. Vagy hogy a kormány be akart avatkozni a választás végeredményébe. Azért, mert ilyen nem volt. Az emberek szabadon döntöttek. Ilyen a demokrácia.

Most nagy az eufória az ellenzéki oldalon. Azt ünneplik, hogy sikerült összefogni. És igen: én is úgy gondolom, hogy ez óriási dolog, le a kalappal, őszintén! De nem mernék messzemenő következtetéseket levonni az áprilisi választásokra nézve.

1) Ez egy polgármester-választás volt. Igaz, hogy a jobboldal egyik fellegvárában, igaz, hogy 40 nappal a z országgyűlési választások előtt. De láttunk már karón varjút: a jobboldal a Medgyessy- és Gyurcsány-éra alatt úgy rabolta el a nagyobb városokat (pl. Szentendrét vagy Miskolcot), hogy a Fidesz tapsikolt örömében: itt nagy változások lesznek. Aztán 2006-ban újra a baloldal győzött. Annak ellenére, hogy a jobboldal 2004-ben és aztán 2009-ben az Európai Parlamenti választásokat is vitte (bár tegyük hozzá, roppant alacsony részvétel mellett).

2) Összefogtak. Dicséretes, nem győzöm hangsúlyozni. Tényleg az. De itt nem egy országgyűlési mandátum, vagy (urambocsá') a parlamenti bejutási küszöb elérése volt a cél. Valljuk be: egy polgármester-választásnál könnyebben feladható egy nem-biztos-hogy-nyerő-jelölt pozíciója, mint egy országgyűlési bőrhuzatos szék négyéves tulajdoni joga. Tegyük fel: mi lesz, ha sikerül megegyezniük az ellenzéki pártoknak, és áprilisban együtt többségbe kerülnek a Parlamentben. Mi lesz itt? Két, jobbára közepes méretű és négy-öt, jobbára láthatatlan mikropárt fogja kormányozni az országot? Milliom törésszállal az arcvonalaikban? Ezt mégis hogy gondolták? Vagy egyelőre nem a győzelem a cél, az majd csak ezután jön, 2022-ben? Azt akarják elérni, hogy végre odakanyarinthassák Orbánék orra alá: kétharmados döntés nélkülünk nem hozható? Hát... elég kicsinyes álláspont, de megértem. Remélem, erre nem kerül majd sor.

Más is foglalkoztat egy ideje.

Ma minden ellenzéki politikus óriási demokrata és emberi jogi harcos. Sajnos sokan nem a saját nemzetüké, amint az pl. a határon túliak szavazati jogának megvonására tett megjegyzésekből kiderül. És a demokráciában szólásszabadság van, ahol ilyen vérlázító dolgokat is ki lehet mondani büntetlenül, mint hogy állampolgároktól megvonjuk a szavazati jogukat, amikor ezt a jogszabályaink is bizonyos keretek között teszik csak lehetővé. De, ugye, diktatúra van, és bizony itt nem lehet ám csak úgy vérlázító dolgokat mondani. Mindegy is.

2015 előtt engem is bosszantott Orbán Viktor kormányának számos lépése. Konzervatív nevelést kaptam, de a családomban sok baloldali szavazói is volt, ami nagy hatást tett rám. Meg persze a fiatal felnőttek "csakazértse" lendülete is működött: védte azt a langyos, semmire sem kötelező limonádééletet, amit 2010 előtt a balliberális vezetés kialakított. Jó volt, mert jogok voltak, kötelességek alig. Senki sem merte volna azt mondani, hogy ezt és ezt az ország érdekében kell tennem, mert az a magánszférámba való csúnya beavatkozás lett volna.

2015-ben azonban elkerekedett szemmel néztem, hogy mit művel a demokratikus ellenzék. Amikor a kormány megpróbálta megvédeni az országot, ők folyamatosan, ok nélkül rángatták a vészharangot, hogy a valódi menekültekkel keveredett gazdasági bevándorlók jogai milyen súlyosan sérülnek. Teljesen megdöbbentem, és azt kérdeztem: és a mi jogaink? A magyar állampolgárok jogai? Azok hol vannak? A jogunk, hogy egy jogállamban éljünk, a jogunk, hogy érezzük: az országunk vezetői megvédenek bennünket, hiszen -- többek között -- erre hatalmaztuk fel őket. Félelmetes volt a felismerés, hogy az állapolgároktól bizalmat nyert politikusok (Szél Bernadett-től Mesterházy Attilán át Gyurcsány Ferencig) a szó szoros értelmében semmit sem tettek volna: csak nézték volna karba tett kézzel, ahogy az ország maga óriási országúttá válik. Hát ezért nem fogok rájuk szavazni áprilisban sem.

Aztán néztem, ahogy Orbán Viktor szájkaratét vív néhány ostoba brüsszeli politikussal. Nevettem rajtuk. Ezek az emberek azt a látszatot keltették, hogy pontosan tudják, mi az a demokrácia. Ha egy rövid mondatban definiálniuk kellene, máris odaállnak, és mondják, mindenki számára érthetően, világosan, pontosan. De ezek az emberek hazudtak. A pofánkba hazudtak. Ők sem tudták, hogy miről beszélnek. Mert nem létezik egyféle demokrácia. (Ajánlom ezzel kapcsolatban Hódi Sándor pszichológus Miért hazudnak a politikusok? című munkáját. Hiánypótló mű, online innen elérhető.) Kicsit ironikus az, hogy egy képlékeny, valójában gumifogalmakkal operáló fogalmat erőltetünk magunkra, nem? Amit lehet így is, és úgy is értelmezni. Mindegy is. Ilyen a demokrácia.

Akartam még az oligarchákról is írni, de a diktatúra titkosügynökei rám szóltak, hogy nem tehetem. Kár. Majd talán máskor.

Hajnalban nem tudtam aludni.

Sokáig követtem az esti CEU-tüntetés élő közvetítéseit a különböző portálokon, de végül ráuntam mindegyikre. Hajnalban aztán, miután forgolódtam hosszú órákon át, felkeltem, felöltöztem és sétálni indultam. Az esti tüntetés nyomait láttam még a főbb útvonalakon, ahogy végigsétáltam a körúton, a Blaha Lujza téren és eljutottam a Pollack Mihály térig, ahol elárvultan áll már évek óta a Magyar Rádió egykori irodaépülete. A kitűzött uniós zászlónak már nyoma sem volt.

Éjszaka a tömeg azt skandálta (sok egyéb más mellett), hogy "Európa, Európa!", és jó páran lengették is a kék alapon sárga csillagos zászlót. Felemelő, amikor a tömeg végre ébredezni kezd és kiáll magáért. Amikor egy ügy ennyire meg tud mozgatni tömegeket. Félelmetes. Euforikus. EU-forikus. Hogy mi, magyarok felismertük végre, hogy Európához tartozunk, mert oda kell tartoznunk, és bizony a mögöttünk lévő 1000 esztendő is erről szól. És amikor a szabadságunkat fenyegetik, igenis kiállunk, megrázzuk az öklünket, hogy tudják "ott fenn a Várban", hogy bizony van még a népnek ereje.

Forrás: www.guideathand.com

Álltam a rádió irodaépülete előtt, mindez eszembe jutott, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Magyarországon divat az ördög ügyvédjét játszani, mindenre csípőből nemet mondani vagy tiltakozni, de amikor ennyire egyértelműen hasít bele az emberbe egy felismerés, nem tud nem igazat adni a saját meglátásainak. Ahogy álltam a Pollack Mihály téren, az egyre életesebb világosban láttam, hogy mennyire megkopott ez az épület, mennyire rozsdás, milyen hiányos. Leszakadt lámpatestek és redőnyök, omladozó vakolat, gaz felverte díszkövek és a falakon végigfolyó rozsdafoltok. Elszomorító látvány. Az üres zászlótartó fölött, a kórházkék (zöld?) falakon ott csorog a reménytelenség.

Ezt az épületet bontásra ítélték. Megszüntetik. Eltörlik a föld színéről. És jöttek ezek a fiatalok (és kevésbé fiatalok), aztán kitűzték rá a zászlót, hogy tessék: ez itt Európa. Ez az ország, ez a város, ez a tér, ez az épület. Normális esetben én is tapsolok és ujjongok ilyen cselekedeteken, de az elmúlt egy-két év megmutatta, hogy az Európai Unió a legfontosabb kérdésekben tökéletesen tehetetlen, és saját maga alatt vágja a fát. Minek örüljek hát annyira?

De tegnap este jöttek ezek a fiatalok (és kevésbé fiatalok), kitűzték a zászlót, és ezzel azt mondták: tessék, ez itt Európa. Ez az épület = Európa. Ez a koszos, bontásra ítélt, üresen álló, egykor ugyan szebb napokat látott épület az, amiért mi harcolunk. Egy olyan szerkezetért, amelyikben az üres folyosókon már régen nem futkározik a munkakedv, nem cserélnek eszmét izgatott szerkesztők és technikai munkatársak. Egy olyan helyért, amiben már nincsen élet, amiben senki sem dolgozik. Felfogták, hogy mit is tettek tulajdonképpen? Miközben naivan és boldogan tüntetnek Európáért, a bölcsességet messzire űzik saját maguktól: minden cselekedetnek, helyszínnek szimbolikus értéke van - a zászló kitűzésének és a kitűzés helyszínének is. 

Mindent meg lehet magyarázni. Lehet, hogy csak túldimenzionálom az egész ügy szimbolikusságát, de nyilvánvaló, hogy ez az egész már régen nem a Soros-egyetemről szól.

És kérdezhetik, vajon miért nem voltam kint én is. Nem tudom. Talán fotelhuszár vagyok. Talán ha Európa bebizonyítja, hogy érdemes érte harcolnom, legközelebb én is kimegyek.

A 2000-es évek első felében voltam középiskolás, amikor az egész ország súlyos identitásválsággal küzdött. Visszatekintve azért látom így ezt az időszakot, mert az osztálytársaim, a tanáraim, a közösségek, amiknek tagja voltam, képtelenek voltak nem binárisan gondolkodni. Az embert a közvélemény szükségszerű választásra kényszerítette bal- és jobboldal között, és nem volt átjárás. Csak áruló lehettél, ha a másik oldalra kacsingattál.

Ezt az abszurditást nyelvi értelemben az is tetézte, hogy az addig fokozhatatlannak tartott, ún. viszonyító melléknevek (azok, amik abszolút tulajdonságokat fejeznek ki, tehát hülyeség fokozni őket, pl. zártkörű, hétpróbás, nyelvészeti, katalán) kezdtek új funkciót nyerni: megjelent a "Én magyarabb vagyok nálad" mentalitás, ami teljesen abszurd vitákba és diskurzusokba taszította az embereket.

Kamaszként döbbenten álltam az emberi butaság ilyen fokú megnyilvánulása előtt. Nem értettem, mi történik, nem értettem, hogy egyébként normálisnak hitt ismerőseim hogyan válnak használhatatlan idegronccsokká, ha egy-egy, számukra nem szimpatikus politikus neve szóba kerül. Persze rám is hatott ez a bináris gondolkodás. Volt egy tanárom, akinek bár szilárd politikai meggyőződése volt, bizonyos alkalmakkor hajlandónak mutatkozott fölülemelkedni ezeken. Egy ilyen pillanatában mondta azt, hogy ő igazából a legharcosabb baloldali, hiszen szívén viseli az elesettek sorsát, fontosnak tartja az esélyegyenlőséget és elvetendőnek a diszkriminációt, mégis mindenki fasiszta bérencnek gondolja pusztán azért, mert vallásos, mert fontos neki a nemzet, vagy mert erkölcsi kérdéseket mer felvetni egy-egy egyértelműen jó szándékúnak gondolt lépés (pl. Magyarország európai uniós csatlakozása) kapcsán.

Kettészakadt ország. Forrás: nol.hu

Nem fért a fejembe. Ha egyszer jobboldali, miért mondja magát baloldalinak? Egészen pár nappal ezelőttig tanácstalanul álltam a kérdés előtt, amikor belefutottam egy írásba egy blogban, ami megint bebizonyította nekem, hogy csak normális emberek képesek úgy megfogalmazni bonyolult válaszokat, hogy abból még a magamfajta nehéz felfogású tökfejek is értsenek.

A bejegyzés egy amerikai szociálpszichológus, Jonathan Haidt egyik 2012-es könyvének ismertetése, és hat alapértékről szól, amelyeken az ún. liberális és az ún. konzervatív értékrend alapul. Ezek a következők:

törődés/bántás, igazságosság/méltánytalanság, szabadság/elnyomás, lojalitás/hűtlenség, tekintély/tiszteletlenség, szentség/tisztátalanság

Haidt egy felmérés segítségével megállapítja, hogy a liberális etika csupán az első hármat ismeri el, és csupán ezekről hajlandó tudomást venni, míg a másik három már nem fér bele az értelmezési keretébe. A konzervatívok ezzel szemben mind a hat erkölcsi pillért figyelembe veszik az értékítéleteikkor, világképük kialakításakor, tehát értékrendjük több lábon áll, stabilabb, s valószínűleg – ezt már én teszem hozzá – a ma magukat racionális gondolkodóknak nevezőket ez halálosan idegesíti és kiborítja. Miért? Mert amit nem értenek, ami szétfeszíti a kereteiket, attól idegesek lesznek.

Merészkedjünk kicsit tovább! Az első három alappillér összevethető a híres forradalmi jelmondattal is:

törődés/bántás --> testvériség
igazságosság/méltánytalanság --> egyenlőség
szabadság/elnyomás --> szabadság

Vagy akár az ismert bibliai vers második felével is: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." (Máté evangéliuma 22,37). Hovatovább a tízparancsolatnak az emberre vonatkozó néhány parancsolatával is rokonságba hozhatók a szülők tiszteletétől kezdődően a gyilkosság és a hazugság tiltásán át a lopás büntetésééig. És itt jönne az, amit én csak a talajtól való elemelkedésnek hívnék: elrugaszkodni attól, ami mindennapi, és közelíteni egy kicsit az eszmények felé. Ebből a szempontból az amerikai tinisorozatok és romantikus filmek giccsében is van némi igazság, ami az emberi lét lényegéig hatol: az egyik ilyen filmben üzente azt a főszereplő mindenkinek, hogy "Ne úgy lásd a világot, amilyen, hanem amilyen lehetne." De ehhez az kell, hogy elemelkedjünk a földtől, és merjünk magasabbra szállni.

Egy másik, általam igen tisztelt szerző, Richard M. Weaver, aki több művében is foglalkozik az etikával, szintén alátámasztja a fentieket a nominalizmus zsákutcájáról írott gondolataival. Nominalizmus alatt egy olyan (akár materializmusban, akár racionalizmusban, akár ateizmusban, akár empiricizmusban vagy bármilyen más izmusban megnyilvánuló) filozófiát értünk, amely tagadja azt, hogy létezne az embertől független, hozzá képest más síkon elhelyezkedő igazság, vagyis mindent a száraz tényekből, az emberekből, a körülöttünk lévő világból vezet le. Ez nem is lenne baj egészen addig, amíg a képviselőik nem felejtik ki az egészből azt, hogy emberek vagyunk és nem úgy működünk, mint a gépek. Az embernek pedig elemi igénye van a rendre, az igényességre, a káosz felszámolására, de főleg a spiritualitásra (abban, hogy higgyen valami magasabb erőben), de ez utóbbit sem lehet a határok önkényes eltörlésével, a "mindenki egyformán egyenlő" elv szajkózásával és kierőszakolásával helyettesíteni, mert álságossá válik az egész, és önmagába fordul vissza. És bizony az embernek elemi igénye van a hierarchiára is: ettől lesz társadalom a társadalom. Kellenek vezetők, kellenek értelmiségiek, akik szilárd értékrenddel bírnak, és képesek jól működő társadalmat fenntartani a tömeg ellenében. Pierre Bourdieu óta persze tudjuk, hogy a társadalom újratermeli a saját egyenlőtlenségeit, de az is tény, hogy az elesetteken és a szerencsétleneken nem tudunk alamizsnával és állandó, az elitizmust megbélyegző károgással segíteni. Az igazi cselekvéshez szükség van a másik három elvre is, amely nem hogy nem zárja ki, sőt megerősíti a szolidáris cselekvést.

Richard M. Weaver

Weaver egészen odáig merészkedik, hogy megkérdőjelezi a "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" három elemének relevanciáját (vagyis egymáshoz illőségét): az egyenlőség és a testvériség szerinte egymást kizáró fogalmak, mert a testvériség jóval régebbi értékrend, amely éppen az empátiából és a közös sorsból fakadhat, az egyenlőség viszont az egoizmus alapja, amely asztalcsapkodás a saját jogaim érdekében. Weaver a logikus gondolkodás megbicsaklását látja a két fogalom egymás mellé tételében, amely mind a mai napig feloldhatatlan ellentmondást szül.

De engedjük most el ezt az ellentmondást: maradjunk a három alapértéknél, és tegyük melléjük a maradékot: lojalitás/hűtlenség, tekintély/tiszteletlenség, szentség/tisztátalanság. Lojalitás? A közösséghez, a hazához. Tekintély? Igen, a tapasztaltabbaké, az idősebbeké, a tanultabbaké. Szentség? Igen, tisztelet a hagyományok iránt, mások nem megbotránkoztatása a hitükben, világlátásukban stb. Ezek a tízparancsolat (és a nagy parancsolat) Istenre vonatkozó részei. Szeresd, tiszteld, szenteld meg, ne fess hamis képet.

Mi a konklúzió? Ezután a tömény eszmefuttatás után inkább meg kell pihenni. Vagy vitatkozni egy sort. Mondjuk úgy, hogy elfogadjuk egymás álláspontját. De egyelőre 6:3 a konzervatívok javára.

Köszöntöm az Olvasót!

Minden és mindenki. Mindegyik ember. Te is. Sokan.

Ezt a néhány szót a nyelvészek kvantoroknak, maximális számosságot kifejező szavaknak hívják. A mondatainkban mindig a leghangsúlyosabb rész, az ún. fókusz előtt foglalnak helyet, és ezáltal ők is nagy nyomatékot kapnak (pl. Jancsi MINDEN LÁNYNAK kitartóan csapja a szelet).

Nem véletlenül, hiszen ilyenkor fontos az általános gyűjtő jelleg: nemcsak szerencsés kiválasztottak részesülhetnek Jancsi tetszésében, hanem mindenki, aki bizonyos feltételeknek hajlandó megfelelni. Mondjuk annak, hogy lány az illető. De lehetne akár fiú is, ha Jancsi irántuk érdeklődik. Teljesen mindegy. Aki viszont nem akar vagy nem tud megfelelni a feltételeknek, az nem része annak a csoportnak, amelyre a gyűjtőfogalom vonatkozik.

Feltételek: sokan korlátoknak tekintik őket, pedig mindennapi életünk gördülékeny működéséhez elengedhetetlenek. Ha balettművész szeretnék lenni, akkor feltétel, hogy ne legyenek hiányzó végtagjaim, vagyis meglegyen mindkét kezem és lábam. Ha bemondó, pedagógus vagy tréner akarok lenni, akkor feltétel az esztétikus megjelenés és a tiszta, érthető, beszédhibáktól mentes beszéd. Ha énekes szeretnék lenni, muszáj, hogy legyen énekhangom és hallásom. Ha köztisztviselő vagy közalkalmazott szeretnék lenni, akkor feltétel a büntetlen előélet.

Feltétel. Forrás: demotivalo.com

Persze bárki mondhatja, hogy milyen jogon veszem ezeket egy kalap alá, hiszen vannak köztük jó eséllyel javíthatók (beszédhibák), és vannak orvosolhatatlanok (hiányzó végtag, nem létező zenei hallás), meg persze megelőzhetők is (büntetlen előélet). A közös az bennük, hogy korlátozó, kizáró okok lehetnek egy-egy hivatás gyakorlásakor (vagy a hivatásra felkészítő képzésbe való bekerüléskor), vagyis meg kell nekik felelni ahhoz, hogy minőségi szakmai munkát tudjon végezni az ember. A hétköznapi életünk is tele van feltételekkel: az érvényes jegy a tömegközlekedés használatának feltétele, a hosszú beszélgetések a  bizalom kialakulásának feltételei, a só és egyéb ízesítők használata feltétele az ízletes ételek elkészítésének stb. Biztosan sok egyéb, az előbb leírtakat cizelláló eset létezik még, amelyeket egyenként érdemes megvizsgálni és tárgyalni, szükség esetén pedig módosítani a kialakult véleményen és gyakorlaton.

Eddigi rövid életem során több dolgot is tapasztaltam: a feltételek elfogadását és el nem fogadását, a feltételek megváltoztatására tett jogos és jogtalan próbálkozásokat, a feltételek önkényes értelmezését és a feltételek tudatos áthágását is -- lelepleződés után felháborodott ordítozással kísérve. És persze azt is, hogy a feltételt előírók nem tartották be végül a maguk által létre hívott szabályokat. Ciki.

Oximoron. Forrás: pinterest.com

Van itt azért még egy föloldásra váró oximoron (görög szó, azt jelenti: 'nagy butaság', és az egymással ellentétes jelenségek együtt említését értjük rajta): nemcsak szerencsés kiválasztottak, hanem azok, akik a feltételnek megfelelnek -- elsőre talán két összeférhetetlen dolog. A jó hír az, hogy a megoldás sok esetben rajtunk múlik: hogy a kritikát istentelen csapásnak vesszük-e, amellyel addig kereknek és egésznek hitt (de nagy valószínűséggel tévedésben leélt) életünket teszik tönkre, vagy a hallottakat/leírtakat igyekszünk beépíteni az életvitelünkbe, és az átélt nehéz pillanatokat a személyiségfejlődésünk részének tekintjük.

Annyit hangsúlyozzák manapság az önismeret fontosságát, hogy már szinte idegesítő. Pedig igaz, szükség van rá. Én sem ülhetnék most itt, ha minden kritikánál és bukásnál sírva rohantam volna jogorvoslatért. Nyilván a kritika megfogalmazásának módja, stílusa is lehet kérdés, de erről majd talán máskor.

Ez a blog mindenkinek szól. De mivel a mindenki mindig feltételekhez van kötve, inkább kissé elcsépelten azt mondom: mindenkinek, aki nyitott a párbeszédre. Nyilván lesz olyan, aki ki fogja használni a szabadságot, és szándékosan agresszív és ostoba lesz. De az legyen az ő baja.

Amikor a látószögünket igyekszünk kiterjeszteni mindenkire, akkor minden értelmes és józanul gondolkodó emberre, meg persze minden értelmesen és józanul megfogalmazott véleményre gondolunk. De általános érdeklődés valójában nem létezik. Mindennek feltétele van. Pl. egy tanórai játékba is akkor tudok mindenkit bevonni, ha a MINDENKI minden egyes tagja teljesíti a feltételt: legyen kedve hozzá (aminek persze az a feltétele, hogy tanárként felkeltsem az érdeklődést). Őszintén remélem, hogy ez a blog is ilyen érdeklődést felkeltő tartalmakat, témákat hoz majd eléd, kedves Olvasó.

És egy kicsit azért magamról is. Nem titkolom: a rendszerváltás gyermeke vagyok, de az elmúlt 27 év ellenére sem hiszem el, hogy ez az ország szar hely. Szóval ne akarjátok ezt bemesélni nekem. MINDEN ÉREMNEK két oldala van, de ha állandóan csak a fej oldalát nézzük, ne csodálkozzunk, hogy nem fogjuk tudni, mennyit is érnek valójában. A feltétel: néha tudatosan fordítani kell egyet a dolgokon, és a hideg racionalitás helyett az értékek és az eszmények felé (is) fordulni.

Legyen ez a blog egy ilyen hely. Beszélgessünk!