A 2000-es évek első felében voltam középiskolás, amikor az egész ország súlyos identitásválsággal küzdött. Visszatekintve azért látom így ezt az időszakot, mert az osztálytársaim, a tanáraim, a közösségek, amiknek tagja voltam, képtelenek voltak nem binárisan gondolkodni. Az embert a közvélemény szükségszerű választásra kényszerítette bal- és jobboldal között, és nem volt átjárás. Csak áruló lehettél, ha a másik oldalra kacsingattál.

Ezt az abszurditást nyelvi értelemben az is tetézte, hogy az addig fokozhatatlannak tartott, ún. viszonyító melléknevek (azok, amik abszolút tulajdonságokat fejeznek ki, tehát hülyeség fokozni őket, pl. zártkörű, hétpróbás, nyelvészeti, katalán) kezdtek új funkciót nyerni: megjelent a "Én magyarabb vagyok nálad" mentalitás, ami teljesen abszurd vitákba és diskurzusokba taszította az embereket.

Kamaszként döbbenten álltam az emberi butaság ilyen fokú megnyilvánulása előtt. Nem értettem, mi történik, nem értettem, hogy egyébként normálisnak hitt ismerőseim hogyan válnak használhatatlan idegronccsokká, ha egy-egy, számukra nem szimpatikus politikus neve szóba kerül. Persze rám is hatott ez a bináris gondolkodás. Volt egy tanárom, akinek bár szilárd politikai meggyőződése volt, bizonyos alkalmakkor hajlandónak mutatkozott fölülemelkedni ezeken. Egy ilyen pillanatában mondta azt, hogy ő igazából a legharcosabb baloldali, hiszen szívén viseli az elesettek sorsát, fontosnak tartja az esélyegyenlőséget és elvetendőnek a diszkriminációt, mégis mindenki fasiszta bérencnek gondolja pusztán azért, mert vallásos, mert fontos neki a nemzet, vagy mert erkölcsi kérdéseket mer felvetni egy-egy egyértelműen jó szándékúnak gondolt lépés (pl. Magyarország európai uniós csatlakozása) kapcsán.

Kettészakadt ország. Forrás: nol.hu

Nem fért a fejembe. Ha egyszer jobboldali, miért mondja magát baloldalinak? Egészen pár nappal ezelőttig tanácstalanul álltam a kérdés előtt, amikor belefutottam egy írásba egy blogban, ami megint bebizonyította nekem, hogy csak normális emberek képesek úgy megfogalmazni bonyolult válaszokat, hogy abból még a magamfajta nehéz felfogású tökfejek is értsenek.

A bejegyzés egy amerikai szociálpszichológus, Jonathan Haidt egyik 2012-es könyvének ismertetése, és hat alapértékről szól, amelyeken az ún. liberális és az ún. konzervatív értékrend alapul. Ezek a következők:

törődés/bántás, igazságosság/méltánytalanság, szabadság/elnyomás, lojalitás/hűtlenség, tekintély/tiszteletlenség, szentség/tisztátalanság

Haidt egy felmérés segítségével megállapítja, hogy a liberális etika csupán az első hármat ismeri el, és csupán ezekről hajlandó tudomást venni, míg a másik három már nem fér bele az értelmezési keretébe. A konzervatívok ezzel szemben mind a hat erkölcsi pillért figyelembe veszik az értékítéleteikkor, világképük kialakításakor, tehát értékrendjük több lábon áll, stabilabb, s valószínűleg – ezt már én teszem hozzá – a ma magukat racionális gondolkodóknak nevezőket ez halálosan idegesíti és kiborítja. Miért? Mert amit nem értenek, ami szétfeszíti a kereteiket, attól idegesek lesznek.

Merészkedjünk kicsit tovább! Az első három alappillér összevethető a híres forradalmi jelmondattal is:

törődés/bántás --> testvériség
igazságosság/méltánytalanság --> egyenlőség
szabadság/elnyomás --> szabadság

Vagy akár az ismert bibliai vers második felével is: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat." (Máté evangéliuma 22,37). Hovatovább a tízparancsolatnak az emberre vonatkozó néhány parancsolatával is rokonságba hozhatók a szülők tiszteletétől kezdődően a gyilkosság és a hazugság tiltásán át a lopás büntetésééig. És itt jönne az, amit én csak a talajtól való elemelkedésnek hívnék: elrugaszkodni attól, ami mindennapi, és közelíteni egy kicsit az eszmények felé. Ebből a szempontból az amerikai tinisorozatok és romantikus filmek giccsében is van némi igazság, ami az emberi lét lényegéig hatol: az egyik ilyen filmben üzente azt a főszereplő mindenkinek, hogy "Ne úgy lásd a világot, amilyen, hanem amilyen lehetne." De ehhez az kell, hogy elemelkedjünk a földtől, és merjünk magasabbra szállni.

Egy másik, általam igen tisztelt szerző, Richard M. Weaver, aki több művében is foglalkozik az etikával, szintén alátámasztja a fentieket a nominalizmus zsákutcájáról írott gondolataival. Nominalizmus alatt egy olyan (akár materializmusban, akár racionalizmusban, akár ateizmusban, akár empiricizmusban vagy bármilyen más izmusban megnyilvánuló) filozófiát értünk, amely tagadja azt, hogy létezne az embertől független, hozzá képest más síkon elhelyezkedő igazság, vagyis mindent a száraz tényekből, az emberekből, a körülöttünk lévő világból vezet le. Ez nem is lenne baj egészen addig, amíg a képviselőik nem felejtik ki az egészből azt, hogy emberek vagyunk és nem úgy működünk, mint a gépek. Az embernek pedig elemi igénye van a rendre, az igényességre, a káosz felszámolására, de főleg a spiritualitásra (abban, hogy higgyen valami magasabb erőben), de ez utóbbit sem lehet a határok önkényes eltörlésével, a "mindenki egyformán egyenlő" elv szajkózásával és kierőszakolásával helyettesíteni, mert álságossá válik az egész, és önmagába fordul vissza. És bizony az embernek elemi igénye van a hierarchiára is: ettől lesz társadalom a társadalom. Kellenek vezetők, kellenek értelmiségiek, akik szilárd értékrenddel bírnak, és képesek jól működő társadalmat fenntartani a tömeg ellenében. Pierre Bourdieu óta persze tudjuk, hogy a társadalom újratermeli a saját egyenlőtlenségeit, de az is tény, hogy az elesetteken és a szerencsétleneken nem tudunk alamizsnával és állandó, az elitizmust megbélyegző károgással segíteni. Az igazi cselekvéshez szükség van a másik három elvre is, amely nem hogy nem zárja ki, sőt megerősíti a szolidáris cselekvést.

Richard M. Weaver

Weaver egészen odáig merészkedik, hogy megkérdőjelezi a "Szabadság, egyenlőség, testvériség!" három elemének relevanciáját (vagyis egymáshoz illőségét): az egyenlőség és a testvériség szerinte egymást kizáró fogalmak, mert a testvériség jóval régebbi értékrend, amely éppen az empátiából és a közös sorsból fakadhat, az egyenlőség viszont az egoizmus alapja, amely asztalcsapkodás a saját jogaim érdekében. Weaver a logikus gondolkodás megbicsaklását látja a két fogalom egymás mellé tételében, amely mind a mai napig feloldhatatlan ellentmondást szül.

De engedjük most el ezt az ellentmondást: maradjunk a három alapértéknél, és tegyük melléjük a maradékot: lojalitás/hűtlenség, tekintély/tiszteletlenség, szentség/tisztátalanság. Lojalitás? A közösséghez, a hazához. Tekintély? Igen, a tapasztaltabbaké, az idősebbeké, a tanultabbaké. Szentség? Igen, tisztelet a hagyományok iránt, mások nem megbotránkoztatása a hitükben, világlátásukban stb. Ezek a tízparancsolat (és a nagy parancsolat) Istenre vonatkozó részei. Szeresd, tiszteld, szenteld meg, ne fess hamis képet.

Mi a konklúzió? Ezután a tömény eszmefuttatás után inkább meg kell pihenni. Vagy vitatkozni egy sort. Mondjuk úgy, hogy elfogadjuk egymás álláspontját. De egyelőre 6:3 a konzervatívok javára.