Hajnalban nem tudtam aludni.

Sokáig követtem az esti CEU-tüntetés élő közvetítéseit a különböző portálokon, de végül ráuntam mindegyikre. Hajnalban aztán, miután forgolódtam hosszú órákon át, felkeltem, felöltöztem és sétálni indultam. Az esti tüntetés nyomait láttam még a főbb útvonalakon, ahogy végigsétáltam a körúton, a Blaha Lujza téren és eljutottam a Pollack Mihály térig, ahol elárvultan áll már évek óta a Magyar Rádió egykori irodaépülete. A kitűzött uniós zászlónak már nyoma sem volt.

Éjszaka a tömeg azt skandálta (sok egyéb más mellett), hogy "Európa, Európa!", és jó páran lengették is a kék alapon sárga csillagos zászlót. Felemelő, amikor a tömeg végre ébredezni kezd és kiáll magáért. Amikor egy ügy ennyire meg tud mozgatni tömegeket. Félelmetes. Euforikus. EU-forikus. Hogy mi, magyarok felismertük végre, hogy Európához tartozunk, mert oda kell tartoznunk, és bizony a mögöttünk lévő 1000 esztendő is erről szól. És amikor a szabadságunkat fenyegetik, igenis kiállunk, megrázzuk az öklünket, hogy tudják "ott fenn a Várban", hogy bizony van még a népnek ereje.

Forrás: www.guideathand.com

Álltam a rádió irodaépülete előtt, mindez eszembe jutott, de éreztem, hogy valami nem stimmel. Magyarországon divat az ördög ügyvédjét játszani, mindenre csípőből nemet mondani vagy tiltakozni, de amikor ennyire egyértelműen hasít bele az emberbe egy felismerés, nem tud nem igazat adni a saját meglátásainak. Ahogy álltam a Pollack Mihály téren, az egyre életesebb világosban láttam, hogy mennyire megkopott ez az épület, mennyire rozsdás, milyen hiányos. Leszakadt lámpatestek és redőnyök, omladozó vakolat, gaz felverte díszkövek és a falakon végigfolyó rozsdafoltok. Elszomorító látvány. Az üres zászlótartó fölött, a kórházkék (zöld?) falakon ott csorog a reménytelenség.

Ezt az épületet bontásra ítélték. Megszüntetik. Eltörlik a föld színéről. És jöttek ezek a fiatalok (és kevésbé fiatalok), aztán kitűzték rá a zászlót, hogy tessék: ez itt Európa. Ez az ország, ez a város, ez a tér, ez az épület. Normális esetben én is tapsolok és ujjongok ilyen cselekedeteken, de az elmúlt egy-két év megmutatta, hogy az Európai Unió a legfontosabb kérdésekben tökéletesen tehetetlen, és saját maga alatt vágja a fát. Minek örüljek hát annyira?

De tegnap este jöttek ezek a fiatalok (és kevésbé fiatalok), kitűzték a zászlót, és ezzel azt mondták: tessék, ez itt Európa. Ez az épület = Európa. Ez a koszos, bontásra ítélt, üresen álló, egykor ugyan szebb napokat látott épület az, amiért mi harcolunk. Egy olyan szerkezetért, amelyikben az üres folyosókon már régen nem futkározik a munkakedv, nem cserélnek eszmét izgatott szerkesztők és technikai munkatársak. Egy olyan helyért, amiben már nincsen élet, amiben senki sem dolgozik. Felfogták, hogy mit is tettek tulajdonképpen? Miközben naivan és boldogan tüntetnek Európáért, a bölcsességet messzire űzik saját maguktól: minden cselekedetnek, helyszínnek szimbolikus értéke van - a zászló kitűzésének és a kitűzés helyszínének is. 

Mindent meg lehet magyarázni. Lehet, hogy csak túldimenzionálom az egész ügy szimbolikusságát, de nyilvánvaló, hogy ez az egész már régen nem a Soros-egyetemről szól.

És kérdezhetik, vajon miért nem voltam kint én is. Nem tudom. Talán fotelhuszár vagyok. Talán ha Európa bebizonyítja, hogy érdemes érte harcolnom, legközelebb én is kimegyek.